Ahogy a kertész sem várhatja el, hogy rózsái egyetlen nap alatt szökkenjenek szárba, úgy a siker sem pattanhat ki a semmiből. A siker olyan, mint egy finoman szőtt selyemháló: számtalan apró döntés, következetes cselekvés és tudatos önfejlesztés szálaiból áll össze.

Sokan azt hiszik, elegendő keményen dolgozni, és a siker majd automatikusan kopogtat az ajtajukon. De ez olyan, mintha azt várnánk, hogy egy mag puszta akaraterőből, víz és napfény nélkül fejlődjön ki. A valódi siker egy komplex rendszer eredménye, ahol a kemény munka csupán egy – bár kétségtelenül fontos – építőkő.

„Nem az a fontos, hogy hová érkezel, hanem az, hogy kivé válsz az úton” – tartja a régi bölcsesség. A személyiségünk fejlődése, mindennapi apró döntéseink olyanok, mint a pillangóhatás: mai tetteink holnap már hegyeket mozgathatnak meg. A siker tehát nem egy távoli, elérendő cél, hanem tudatos életvezetésünk természetes következménye.

A siker építőkövei

Jim Rohn meghatározó gondolata szerint „A siker nem olyasvalami, amit kergetni kell – sokkal inkább olyasvalami, amit magunkhoz vonzunk azzal, akivé válunk.” Ez a mondat tökéletesen rávilágít arra a tévhitre, ami miatt sokan rossz irányba indulnak el. A legtöbben azt hiszik, hogy a siker egy elérendő végpont, egy konkrét cél. Valójában azonban a siker azoknak a kis, mindennapi döntéseknek és cselekedeteknek a természetes következménye, amelyek során folyamatosan fejlesztjük önmagunkat. Ezt nevezzük az összetett hatás elvének, amely szerint az apró, de következetes lépések idővel jelentős eredményekhez vezetnek.

Az egyik legnagyobb kihívás, hogy az emberek általában túlbecsülik, mit érhetnek el rövid távon, miközben jelentősen alábecsülik hosszú távú lehetőségeiket. A valódi siker nem a hirtelen, nagy ugrásokban rejlik, hanem a folyamatos, kis előrelépésekben és a tudatos önfejlesztésben.

A kulcs tehát nem a végcél megszállott kergetése, hanem olyan szokások és rutinok kialakítása, amelyek automatikusan a siker felé vezetnek. Ha erre koncentrálunk, a siker nem célként, hanem természetes következményként jelenik meg az életünkben.​​​​​​​​​​​​​​​​

Az út a sikerhez: tanulságok és buktatók

James Clear az Atomic Habits című könyvében egy forradalmi gondolatot fogalmaz meg: nem a nagy ugrások, hanem a napi 1%-os fejlődés vezet el a kimagasló eredményekhez. Darren Hardy pedig a The Compound Effect-ben rámutat: a kis döntések és cselekedetek összeadódnak, mint a kamatos kamat – először szinte észrevétlenül, később pedig látványosan alakítják életünket.

De akkor miért nem érik el mégis az emberek a céljaikat? A válasz összetett, akár egy kirakós játék hiányzó darabjai. Az első nagy csapda, hogy sokan grandiózus célokat tűznek ki maguk elé, miközben figyelmen kívül hagyják a mindennapi szokások átalakításának fontosságát. Olyan ez, mintha valaki maraton futására vállalkozna edzésterv nélkül. Emlékszem régebben mennyire beleestem ebbe a csapdába. Amikor megpróbáltam kitűzni egy célt, akkor az volt a kifogásom, hogy „de ez olyan távolinak tűnik, annyira hatalmas és nehéz, hogy inkább bele se kezdek.” – szajkózta újra meg újra az önkorlátozó hiedelem sötét szörnye a fejemben.

A második buktató a motivációba vetett túlzott hit. Ahogy Jim Rohn figyelmeztet: a motiváció olyan, mint a reggeli zuhanyzás – a hatása nem tart örökké, ezért naponta szükséges. Nem támaszkodhatunk kizárólag az érzelmi hajtóerőre, mert az olyan változékony, mint az áprilisi időjárás.

A harmadik akadály az instant siker délibábja. A közösségi média korában mindenki a gyors eredményeket keresi, miközben a valódi siker olyan, mint egy kertészet: időt, türelmet és rendszeres gondozást igényel. A kutatások azt mutatják, hogy 95%-ban nem az akaraterő, hanem inkább a környezetünk és berögzült szokásaink befolyásolják döntéseinket!

Végül, de nem utolsósorban, ott vannak az önkorlátozó hiedelmek, vagy a majomelme, amelyek mint láthatatlan falak állják utunkat. „Én nem vagyok elég tehetséges”, „Ez nekem úgysem sikerülhet” – ezek a gondolatok erősebb gátak lehetnek, mint bármilyen külső akadály. A világklasszis teljesítményhez pedig nem elegendő a tehetség vagy az ambíció – világklasszis rutinokra van szükség, és ami még fontosabb: autonómiára a saját döntéseinkben.​​​​​​​​​​​​​​​​

A kifogások hálójában

Ki ne hallotta volna már ezeket a mondatokat: „Majd ha több időm lesz…” vagy „Nekem ez úgysem menne…”? Az emberek úgy kapaszkodnak a kifogásaikba, mint fuldokló a mentőövbe, pedig épp ezek húzzák őket a mélybe.

„Most nincs rá időm” – hangzik el naponta ezerszer, miközben az átlag magyar napi 3,5 órát tölt a telefonja előtt. Az igazság az, hogy nem időre, hanem prioritásokra van szükség. Egy 5 perces reggeli meditáció, egy 10 perces tanulás, egy tudatos döntés a nassolás helyett – ezek nem idő, hanem elhatározás kérdései.

„Nekem nincs elég akaraterőm” – mondják sokan, mintha az akaraterő egy velünk született, megváltoztathatatlan tulajdonság lenne. Pedig nem az akaraterőnk mennyisége számít, hanem az, hogy mire használjuk. A szokások olyanok, mint a robotpilóta – ha egyszer beállítottuk őket, nem igényelnek extra energiát.

Az „én nem ilyen ember vagyok” talán a legveszélyesebb kifogás. Ez olyan, mintha azt mondanánk: „A DNS-em tiltja, hogy fejlődjek.” Pedig identitásunk nem kőbe vésett – minden apró döntésünkkel formáljuk azt, akivé válunk.

A „szerencse kérdése” érv pedig csak egy kényelmes magyarázat mások sikerére. Ahogy Seneca mondta: „A szerencse ott kopogtat, ahol felkészültséggel találkozik.” Nem várhatjuk, hogy az ölünkbe hulljon a siker, miközben mi semmit nem teszünk érte.

És végül ott van a „már próbáltam, de nem működött” klasszikus kifogása. Ez olyan, mintha valaki az első zongoralecke után feladná, mert még nem tud Mozartot játszani. A siker nem sprint, hanem maraton – nem a gyorsaság, hanem a kitartás hozza meg az eredményt.​​​​​​​​​​​​​​​​

A tudatos sikerépítés gyümölcsei

Képzeljünk el egy olyan életet, ahol nem kell többé az óránkat lesni és azon aggódni, hogy „még mindig nem értünk célba”. Amikor megértjük az „összetett hatás” működését, olyan nyugalom költözik a mindennapjainkba, mint amikor rájövünk: nem kell minden percben figyelni, hogyan nő a fa – elég gondoskodni róla, és a növekedés magától megtörténik.

A legnagyobb nyereség talán az az önbizalom, ami abból fakad, hogy tudjuk: a kezünkben van az irányítás. Nem kell többé a motiváció hullámvasútján utazni, ahol hol a csúcson vagyunk, hol pedig a mélyben. A jól kialakított rutinok olyan biztos alapot adnak, mint egy erős kormányos a hajónak – még viharos időben is tartják az irányt.

Az önazonosság megtalálása felszabadító érzés. Amikor tisztában vagyunk azzal, kivé szeretnénk válni, a döntések szinte maguktól születnek meg. Nem kell többé órákat töprengeni azon, hogy „most mit tegyek?” – az ember egyszerűen azt teszi, ami összhangban van a céljaival és értékeivel.

A stressz-szint csökkenése pedig olyan bónusz, amit nem lehet pénzben mérni. Nincs többé az az idegesítő érzés, hogy „le vagyok maradva”, vagy hogy „már rég ott kellene tartanom”. Helyette ott a megnyugtató tudat: minden apró lépés a helyes irányba visz, és idővel ezek a lépések összeadódnak, mint a kincses ládában gyűlő aranypénzek.

Az igazi nyereség tehát nem csupán a végeredmény elérése, hanem az az ember, akivé válunk az úton. És ez az átalakulás nem igényel emberfeletti erőfeszítéseket – csupán következetes, tudatos döntéseket és jól kialakított szokásokat.​​​​​​​​​​​​​​​​

Egy apró lépés, ami mindent megváltoztatott

Te is érezted már, hogy változtatnod kellene, de nem tudtad, hogyan kezdj bele? El sem tudnám mondani, hogy hányszor határoztam el, döntöttem úgy, hogy na most aztán elkezdem a változtatást. És még ha ideig óráig sikerült is valahogy mindig előbb utóbb abbamaradt, mintha valami önszabotáló minta megálljt parancsolt volna. Mindig is szerettem volna minél többet segíteni embereknek abban, hogy ráébredjenek saját önvalójukra az illúziókon túl. Így aztán a változás végül egy egyszerű próbával kezdődött még a 20-as éveimben (ami nem volt olyan rég…..): a napi befelé figyelés/meditáció gyakorlásával.

Ez az aprónak tűnő módosítás indította el a dominóhatást. Mivel minden nap szántam magamra időt, és nem vesztegettem el a reggeleim első 30 percét közösségi média görgetésével. Ehelyett kialakult egy reggeli rutin: ébresztő, 20 perc meditáció. Nem hangzik világmegváltónak, igaz? Voltak nehéz időszakok érzelmileg is és mentálisan is, néha a határidők szorítottak, a motivációm mélypontra került. De a reggeli rutinom, mint egy láthatatlan társ, továbbra is vezetett. Nem kellett azon gondolkodnom, mit csináljak – a testem és az elmém már tudta a következő lépést. Míg régen az ilyen időszakok összeomláshoz vezettek, most szinte észrevétlenül átvészeltem a nehéz periódust.

Ma már tudom: nem a nagy elhatározások vittek előre, hanem ez az egyszerű, következetes reggeli rutin. Fogalmam sem volt, hogy hova vezet majd ez az út, de végül elkezdtem tanítani a Fénytest felébresztése meditációs kurzust. Tanárrá váltam a szándékom és a napi gyakorlás által. Nem attól lettem más ember, hogy megfogadtam: megváltozom. Hanem attól, hogy minden reggel, lépésről lépésre, tudatosan építettem azt, akivé válni szeretnék. És igen, még mindig vannak nehéz reggelek – de a rutin erősebb, mint a pillanatnyi kényelem csábítása.​​​​​​​​​​​​​​​​

A siker öt építőköve

A siker nem bonyolult, csak következetességet igényel. Íme az öt alappillér, ami minden tartós eredmény mögött ott áll:

1. Az identitás ereje

Ahelyett, hogy azt mondanánk „le akarok fogyni”, kezdjük azzal: „egészségtudatos ember vagyok”. Ne célokat tűzzünk ki, hanem azt határozzuk meg, kivé szeretnénk válni. Amikor az identitásunk részévé válik egy tulajdonság, a cselekvés természetessé válik – az egészségtudatos ember nem küzd a salátaválasztással, egyszerűen azt választja, mert az illik hozzá.

2. A kis lépések művészete

A napi 1%-os fejlődés olyan, mint a kamatos kamat – először alig észrevehető, majd egyszer csak azt vesszük észre, hogy hatalmas változást értünk el. Ne akarjunk azonnal maratont futni – kezdjük napi 5 perc sétával. A kulcs nem a lépések mérete, hanem a következetesség.

3. A belső iránytű

Mint egy hajó navigációs rendszere, a „miért” tartja az irányt a nehéz időkben. Ha tisztában vagyunk vele, hogy a fogyás igazi célja nem a kilók száma, hanem az energikusabb, boldogabb élet, könnyebb kitartani a változás mellett. A belső motiváció olyan üzemanyag, ami soha nem fogy el.

4. A környezet hatalma

Alakítsuk úgy a környezetünket, hogy az automatikusan a siker felé tereljen. Ha alkotni szeretnénk, rendezzünk be egy inspiráló sarkot. Ha sportolni akarunk, tegyük ki előző este a sportcipőt. A környezetünk vagy támogat, vagy hátráltat – rajtunk múlik, melyiket választjuk.

5. A folyamat szépsége

A siker nem egy távoli pont a horizonton, hanem az út maga. Ha megtaláljuk az örömöt a mindennapokban – legyen az az írás folyamata, a főzés művészete vagy a mozgás élvezete – az eredmények természetes módon következnek majd.​​​​​​​​​​​​​​​​

Az első lépés hatalma

Kedves Olvasó! Most, hogy végigolvastál egy teljes útmutatót a sikerről, felmerülhet benned a kérdés: „Rendben, de hol kezdjem?” A válasz egyszerűbb, mint gondolnád, és ez a pillanat tökéletes rá.

Tedd fel magadnak ezt az egyetlen kérdést: „Mi az az egy apró szokás, amit még ma beépíthetek az életembe?” Nem kell világmegváltó változásnak lennie. Lehet ez egy 5 perces reggeli nyújtás, egy pohár víz minden étkezés előtt, vagy napi 3 oldal olvasás. A lényeg, hogy olyan kicsi legyen, hogy nevetségesnek tűnjön NEM megcsinálni.

Ne ess abba a csapdába, hogy a „tökéletes pillanatra” vársz. Ahogy a kínai közmondás tartja: „A legjobb időpont egy fa ültetésére húsz évvel ezelőtt volt. A második legjobb időpont most van.” A körülmények soha nem lesznek tökéletesek, de nem is kell, hogy azok legyenek.

Emlékezz: minden nagy utazás egyetlen lépéssel kezdődik. Steve Jobs nem az iPhone-nal kezdte, hanem egy kis garázsban barkácsolással. A Harvard sem egyetemnek indult, csak egy tanterem volt eleinte. A te sikersztorid is ma kezdődik, egyetlen apró, de tudatos döntéssel.

Szóval, ne tervezz tovább. Ne várd a hétfőt, az újévet vagy a „megfelelő pillanatot”. Válassz EGY dolgot, és kezdd el még ma. Mert a siker nem egy távoli cél, amit el kell érned – hanem az ember, akivé válsz, miközben napról napra megteszed ezeket az apró, de jelentőségteljes lépéseket.

A kérdés már nem az, hogy „mikor kezdjem el?”, hanem az, hogy „mit választok ma első lépésnek?”. A válasz pedig ott van benned. Hallgass rá, és indulj el!​​​​​​​​​​​​​​​​

Fénnyel és örömmel teli életet kívánok 🫂

Bezártság vagy lehetőség a saját felszabadításodra – avagy mit, hogyan élsz meg

Hónapok teltek el azóta, hogy bezárt a világ.

A turisták hazamentek, a szállodák, éttermek bezártak, a legtöbb munkahelyre is csak kivételes esetben jártak be az emberek. Az óvodák és az iskolák kiürültek.

Eddig ilyet csak a filmekben láttunk, melyek végén megkönnyebbülve álltunk fel a fotelból, hiszen kisebb-nagyobb vérveszteséggel, de főhőseink mindig úrrá lettek a helyzeten. Elképzelhetetlen volt a legtöbb ember számára, hogy ez a valóságban is megtörténhet.

De megtörtént, és az emberek többsége fegyelmezetten vagy kevésbé fegyelmezetten, de elvonult a saját világába. Rájöttünk, hogy nem minden úgy történik, ahogy a filmekben van, bár egyértelműen vannak hasonlóságok – pl. gondoljunk csak a járvány elején a felvásárlási lázra.?

Ugyan elkülönültünk egymástól fizikailag, de mégis kialakult valami egységtudat. Tenni akartunk valamit, az együttérzésünkkel támogatni mindazokat, akik nem maradhattak otthon, hanem részt vettek a betegellátásban vagy az otthon maradottak ellátásában. Több országban indult el, és nálunk is népszerűvé vált, hogy este 8.00-kor az emberek kiálltak az ablakokba, az erkélyekre, és hangosan éljenezték, tapsolták azokat, akik „a frontvonalban”dolgoztak.

Nagyon sok cikk, írás megjelent arról, hogy miért is kellett ennek a járványnak így történnie. Elemezték ezt a tudomány oldaláról, vallási vagy spirituális szempontból, politikai szempontból, a pszichológia oldaláról. Érdeklődésének megfelelően mindenki találhatott magának vállalható magyarázatot.

De vajon az emberek hogyan élték meg ezt az egész történetet, hogy kijárási korlátozás van, hogy nem mehetnek bármikor bárhová….

Szerintem már mindenki volt olyan hangulatban, hogy ma nem szeretnék sehova menni, nem szeretnék senkivel sem találkozni, ki akarom kapcsolni a telefonomat stb.

Ennek az az oka, hogy minden helyzetben valamilyen szerepet kell játszanunk, ami lehet nagyon távol van a saját önképünktől, amit lehet, hogy már nem is élünk. Mert a sok elvárás és az elvárásnak való megfelelés elfelejtette velünk, hogy milyenek is vagyunk valójában. Mi lenne a mi valós reakciónk, hogyan tekintenénk önmagunkra stb. Egy idő után elkezdjük olyannak látni magunkat, amilyennek mások látnak minket.

Egy olyan elvárás halommal azonosulunk, akik nem vagyunk. Ez egy idő után nagyon fárasztó tud lenni.

Nem tudjuk úgy megélni a jelenünket, hogy az örömmel töltsön el, sőt legtöbbször nem is éljük meg a jelenünket, vagy a múlton rágódunk, vagy a jövőtől aggódunk.

Mit is jelent ez a megélés?

Az értelmező szótár szerint egy főnév, ami a megél igével kifejezett folyamat, állapot, azt a tényt vagy cselekvést fejezi ki, hogy valaki egy konkrét élethelyzetben megél valamit.

Valószínűleg nagyon sok ember első reakciója az ellenállás volt arra, hogy be kell zárkózni, hogy meghatározzák mikor hova mehetsz és hova nem…

Később egyre több helyről olyan visszajelzések, képek, posztok stb. érkeztek, hogy igen, jól érezzük magunkat.

Kimondva vagy kimondatlanul, de mindannyian lehetőséget kaptunk arra, hogy most hetekig önmagunkat éljük. Kipróbáljuk milyen is az, és ez valószínűleg sok ember számára kényelmes volt, pihentető…

Természetesen nem egyformán reagáltunk erre a felismerésre.

Voltak, akik csak a visszatérésen tudtak gondolkodni.

Volt aki nem értette azokat, akik csak a visszatérésen tudtak gondolkodni.

Volt, aki felismerte ezt a különbséget a mindennapok és az elkülönültség nyújtotta lehetőség között. Ők képesek voltak tudatosan vagy tudattalanul egy leltárt készíteni önmagukról, hogy hogyan működtek eddig, mi az, ami most sokkal kényelmesebb, kellemesebb érzés, mi az, amit ezután már nem szeretnének működtetni, akkor sem, ha visszatérnek a hétköznapokba.

Sajnos olyan is volt, aki úgy döntött, hogy a visszarendeződés után képtelen újra álca mögé bújni és távozott…

Most sokan gondolhatjátok, hogy az elkülönültség nem jó, inkább több személyes kapcsolatra, ölelésre, baráti összejövetelekre, közös élményekre lenne szüksége az embereknek.

Valóban ez így van, amennyiben meg tudjuk élni annak pillanatait. A ma embere egyre inkább elszigetelődik, hiába él kapcsolatban, hiába jár társaságba, a munkahelyre…

Egy állandó készenléti állapotban van, mint a vad, aki éberen alszik, hogy időben tudjon menekülni, ha megtámadnák. Azt figyeli ki mit gondol róla, és rengeteg energiájába kerül, hogy megfeleljen mindennek. Hogy jó apa vagy anya legyen, jó vezető, motivált beosztott, szexi nő vagy macsó férfi, vagy az iskolában tűnjön ki valamiben, elfogadtassa magát a társaival és még sorolhatnám.

(Évekkel ezelőtt például járt hozzám olyan világbajnok sportoló, aki mindig lesérült egy idő után, amikor már csak megfelelésből hajtotta a sikert, hogy a környezete büszke legyen rá.)

Mindeközben eltűnnek a saját vágyai, melyek összhangban vannak földi személyiségével és lelkével egyaránt. Emiatt elgáncsolja saját magát a teremtési folyamataiban, és ha van is ötlete, lehet más aratja le a babért?. Vagy úgy érzi ez még mindig kevés, és egyre újabb feltételeket ír elő magának.

Vagyis nem magát éli, hanem a “kint” elvárásai mozgatják. Összpontosítani is képtelen magára, hiszen rohanni kell. Honnan is tudná, hogy mire lenne valóban szüksége, de ne is akarjon magára gondolni, mert azt mondták neki, hogy akkor önző, és nem fogják szeretni.

Elkülönültség… fizikailag lehetőséget kaptunk, hogy találjuk meg magunkat, ebben ne zavarjanak. De közben mégis kimentünk esténként tapsolni, hiszen egyek vagyunk.

Most elhallgatott a taps, újra felgyorsul minden. Este nyolckor a vacsoránkat esszük munka után vagy találkozunk a barátainkkal. Biztos vagyok benne, hogy sok esetben ezek most másképp zajlanak, mint fél évvel ezelőtt.

Magunkkal visszük ezekre a helyekre saját magunkat?, hogy megalkossuk és megéljük a mindennapokat a legmagasabb rezgésben.

Ui.: Ha érdekel a “megélés” téma vagy úgy érzed, hogy dolgod van még vele / pl. sokat tettél, hogy legyen egy jó kapcsolatod vagy megfelelő munkád,mindent megtettél, hogy elérj egy eredményt, stb., de mégsem jön össze/,

szeretettel várlak a június 8-án induló négy alkalmas műhelyre, ahol gyakorlatokat, oldásokat végzünk a mindezt akadályozó dolgokon. ?

V. Kati

 

Bizonytalanság? Kontrollvesztés?

Van ráhatásod a dolgokra!

Emlékszem gyerekkoromban, amikor valami nem úgy alakult, ahogy vártam, akkor mindig egy semmihez sem hasonlítható belső feszültséget éreztem. Tehetetlenséget, talán dühöt is, és azt, hogy nincsen ráhatásom a dolgokra.

Később talán tudattalanul, de mégis igyekeztem mindent úgy alakítani, hogy ilyen ne fordulhasson elő.

De hát persze, hogy előfordult!

Leginkább tehetetlennek akkor éreztem magam, amikor elvesztettem az édesapámat. Ez egyszer február végén történt.

El sem tudtam képzelni, hogy a világ hogy fog működni úgy, hogy ő nincs benne. Valami olyasmit képzeltem, hogy egészen biztosan minden megáll. Valójában csak én álltam meg…

Aztán egyik nap gyalog mentem haza a munkahelyemről. Március vége volt, szép napsütés, egy csomó bokor, fa kivirágzott. Ahogy élveztem az illatokat, egyre jobban megragadta a figyelmemet a virágok csodálatos látványa. Rácsodálkoztam, hogy-hogy kivirágzott minden? Hiszen észre sem vettem, hogy a növények elkezdtek hajtani. És mindjárt ott volt a válasz is, a közhely: az élet megy tovább. De ott volt a felismerés, hogy bármi is történik, minden újjászületik. Akármennyire is ragaszkodtam a veszteségem okozta fájdalomhoz, minden új megvilágításba került.

Most az egész világ hasonló veszteséget él. A régi minták elindultak “ kifelé”.

Ha azon rágódunk, hogy miért is történt ez,azon rágódunk, hogy meddig tart, mi lesz utána, akkor a félelmeink eluralkodnak, és képtelenek leszünk a jelenben megoldani a problémát.

Egyre bizonytalanabbnak látjuk a jelent és ebből következően a jövőt is.Sokunkban ez szorongást, pánikszerű megéléseket okozhat.

Pszichológiai kutatások szerinta bizonytalanságtól való félelem minden félelmek alapja, és minden más ebben gyökerezik.

Márpedig bizonytalanságból most van bőven. Egy eddig ismeretlen vírus dönti le éppen a világot.

Az elme pedig pörgeti a képeket, de hiába, mert nem tudja, hogy mi a valódi kiút. Elkezd félni, mert nem tudja, hogy mivel tudna hatni az eseményekre. Ha van is ötlete, akkor sem tudja, hogy mi lesz a valódi kimenetel, vagyis bizonytalanságban van, mert elveszítette a kontrollt. Ahhoz van szokva, hogy mindent kontrollálni kell, hogy minden kiszámítható legyen.

Ha most ebből a bizonytalanság gyökerű félelemből kezdünk egy jövőt tervezni, akkor elképzelhető, hogy félsikereink lesznek.

Újra idézve a kanadai Reginai Egyetem pszichológusait a krónikussá váló aggodalom neurológiai szinten is érezteti hatását. Azok a gondolatok, amelyek újra és újra visszatérnek, az idegsejtek közötti kapcsolatok megerősödését eredményezik. Márpedig a megerősödött kapcsolatokkal rendelkező neuronok sokkal gyakrabban aktiválódnak együtt, így végeredményben az aggodalom egyre erősödik.

Ezt egy kicsit spirituálisabban úgy mondanám, hogy amire fókuszáljuk a figyelmünket, annak adunk energiát. Vagyis ha negatív gondolatokkal, negatív végkifejlettel gondolunk a jelenlegi helyzetre, akkor azt teremtjük meg.

Merjük elengedni a kontrollt, és észrevenni, hogy megint virágba borult a természet üzenve ezzel a megújulást.

Legyünk képesek rugalmasan alkalmazkodni az új helyzethez. Legyen ez akár egy otthoni munka, home office, a családdal töltött több idő, vagy segítségnyújtás más embereknek… Találjunk olyan dolgokat, ami feltölt. Másrészt vegyük észre, hogy van ráhatásunk a dolgokra. Pl. figyelünk az egészségügyi előírásokra, betartjuk a szabályokat. De legfőképp figyelünk magunkra… merjük észrevenni és megélni a jelent. /az előbb említett pszichológiai álláspont szerint is ez az egyetlen gyógymód/

Utólag én is rájöttem, hogy apukám utolsó 12 hete jobban összehozta a családot, olyan érzelmeket éltünk, amit már egy ideje nem. Sok mindenfelszabadult bennünk.

Mert meg tudtuk élni a pillanatokat annak minden fájdalmával és örömével.

Egy kicsit személyesre sikerült ez az írás, ezért elnézést. De ez az emlék azt üzente számomra, hogy ne szégyelld , ha bizonytalannak érzed most magad, ha szorongsz a jövőd miatt, csak ne ragadj bele, és akkor meglesz a kiút.

V. Katalin